„Hmmm, számomra érdekes h egy hitelességről szóló posztot egy AI képpel társítunk… Vajon mennyire tudunk hitelesek lenni amikor a saját megjelenésünket se vállaljuk és úgy érezzük h mű computer generált arcokat kell megosztani magunkról.” (Egy kommentelő szavai)
2025. július 22-én reggel 6 körül hívott Anyukám. „Apád meghalt.”
A világom egyik legjobb embere. Azt mondta, vagy munka közben szeretne meghalni, vagy horgászat közben, vagy álmában. Orvos volt. Aznap hazajött ügyeletből. Délben levezetett még egy szülést. Kiment horgászni estig. Majd álmában meghalt.
Mit éreztem? Mindent. Ahogy azóta is.
Hát ezért nem volt kedvem fotóshoz menni. Mit fotózzon? A kisírt szemem? A fáradtságom, ahogy erőből tartok össze mindent magam körül?
És a kérdés, hogy vajon ez elbújásnak számít? És ha igen, akkor ezt nem engedhetném meg magamnak egy ilyen helyzetben? Köze lenne ennek a szakmai hitelességemhez? Nem hiszem. Köze lenne az emberi hitelességemhez? Nem hiszem.
Az AI segített nekem. Minden posztnál, ahol AI-képet használtam és használok, a kép fölött megjelölöm: „A kép AI módosított.” Igaz, ez időnként lecsúszik a kommentár részhez.
Az AI velünk van és velünk lesz. Pont ugyanúgy érdemes kezelni, mint egy mankót: nem veszed a kezedbe hobbiból, ha nélküle is tudsz járni.
Vagy mint a só és a cukor. Megfelelő mennyiségben egészséges, sőt szükséges, nagy mennyiségben halálos.
Ha nem találod meg nélküle a könyvespolcot, ha nem tudsz egy önálló gondolatot összerakni, ha nem tudsz egy sort leírni, nem az AI felelőssége lesz. Ha nem tudod tartani a kontrollt, nem az AI felelőssége lesz.
Nem félni kell, hanem határt húzni és vele fejlődni. Szerintem.
